- Rendben Faramir, azonnal indulok! - mondom a testvéremnek, majd lóra pattanok, és a húsz lovas élén a menekülő haradiak után indulok. Kardom a hüvelyében, kürtöm az övemre csatolva. A nap már lemenőben van Középföldén, kezd sötétedni. A narancssárga fény megcsillan szürke lovam szerszámán. Mellettem lovagol hű katonám, Targon, aki kötéseket visel az oldalán és a karján. Ha úgy van, ahogy Denethor úr mondta, háború lesz, akkor rengeteg súlyosabb sebesülés is lesz, és Gondornak több jó katonája is életét fogja veszíteni. Egy óra mulva teljesen besötétedik, csak a hold és a többi égitest fényére, valamint az érzékeinkre támaszkodhatunk. A lovam kezd fáradni, de nem állhatunk meg. Menet közben előveszem a nyeregtáskából a kulacsomat, és iszok egy korty vizet. Odaadom Targonnak, majd ő is iszik, aztán pedig visszateszem a helyére. Ekkor egy furcsa hangot hallok, majd intek az embereimnek.

 - Maradjatok itt, körülnézek! - mondom, majd felvágtatok egy dombra, ahonnan lelátás nyílik a távoli pusztára, ahol lovasok százai masíroznak végig a számomra jól ismert Rohani zászló alatt. Úgy látszik, észrevettek engem, mivel a vezetőjük felém fordul, és felvágtat a domboldalon.

 - Ki vagy és mit keresel erre? - kérdi, miközben leszáll a lóról, és rám szegezi a kardját.

 - Már meg sem ismersz, Éomer? - mosolygok, majd közelebb lépek hozzá.

 - Te vagy az, Boromir? - szól, majd leereszti a kardját, és leveszi a sisakját. - Mit keresel erre?

 - Épp most arattunk győzelmet Dél-Ithiliennél. A haradi csapatok elmenekültek, de én húsz bátor lovasommal a nyomukba eredtem. - felelek.

 - Nem találkoztunk haradiakkal, viszont mi épp most mészároltunk le egy ork csapatot, akik délkelet felé tartottak. – mondja Éomer. – Nem voltak felfegyverkezve, követek lehettek.

 - Mordorból jöhettek, és Haraddal akartak tárgyalni. – vágom rá.

 - Lehetséges. – felel a Rohani seregvezér. – Sok szerencsét Boromir, remélem, hamarosan újra találkozunk! – és elvágtat, vissza a csapatához. Én a húsz lovasom kíséretében tovább megyünk. Távolban a hegyek mögött már látni a vörös fényben szikrázó Mordort. A Végzet hegyének tüze megvilágítja az égboltot azon a környéken. Kiráz a hideg, ha rágondolok.

 - Tovább! – kiáltok, majd megrántom a kantárt, és a lovam elindul. Valamikor a haradiak is elfáradnak, ráadásul ők gyalog vannak. Remélem, nemsokára utolérjük őket, mert kezdek fáradni, akárcsak a lovam. Pedig ő is sokáig szokta bírni. A lovam, Tiberith egy izmos, szürke csatamén, amit Rohan királya, Théoden küldött apámnak. Gondor leggyorsabb lovainak egyike, sohasem hagyott még cserben. Erősen szorítom a markomban a kantárt, és nézem, ahogy Tiberith sörényét fújja a szél. A távolban észreveszem, hogy a haradi csapat, akiket üldözünk, letáboroztak. Még nem támadhatjuk meg őket, nem tudjuk, hogy Mordorba készülnek, vagy vissza a hazájukba. Várunk egy kicsit, majd ismét elindulnak. Lassan lépkedve elindul a lovam utánuk, majd egyre közelebb jutunk Mordorhoz. Most már biztos, hogy oda tartanak.

 - Targon! – intek az emberemnek. – Lovagolj vissza két emberrel Minas Tirithbe. Mondd meg Faramirnak, hogy a haradiak Mordorba tartanak, de harcba szállunk velük.

Targon bólint, majd ellovagol két társa kíséretében. Megvárom, amíg eltűnnek a távolban, majd megfújom a kürtömet. A haradiak megállnak, és ijedten összerezzennek a fenséges Gondori kürtszó hallatán. Levágtatunk a kevésbé meredek domboldalon, neki a seregnek. Előrántom a kardomat, amivel sorban vágom le a haradiakat. Ekkor viszont egy nyílvessző fúródik a bokámba, ami megsebzi a lovamat is, aki felnyerít. Kihúzom a nyilat, majd eldobom. Leszállok a lovamról, majd úgy kezdem vágni a haradiakat. Felkapok a földről egy lándzsát, amivel leszúrok egyet, majd elhajítom, és beleáll egy másikba. Elejtem a kardomat, és arccal a földre zuhanok. Az állam szétcsattan, mivel ráestem egy eléggé éles kőre, és ömleni kezd belőle a vér. Észbe kapok, hogy azért estem el, mert egy ellenséges katona rám vetette magát. Egy tőrrel megszúrja a bal vállamat, de nehezen sikerül felállnom és leterítenem. Nyakon rúgom, amitől megfullad. Felveszem földről a kardomat, majd tovább harcolok. Az ingem ujjával letörlöm a véres és verejtékes homlokomat, majd az egyik emberem mellém lép.

 - Boromir kapitány, a sereg nagy részével végeztünk, alig páran maradtak! – mondja.

 - Nem hagyunk túlélőt! – motyogom, majd levágok még egy haradit. Nemsokára elfogy az ellenség, majd máglyát rakunk és elégetjük a holtakat. A mi sebesültjeinket és halottainkat lovakra pakoljuk, és indulunk vissza a Fehér Városba. Faramirék biztos visszaértek már, és gondolom jelentést is tett Denethor úrnak, aki büszke lehet ifjabbik fiúgyermekére.